A mesebeli erdők mélyén, ahol az ágak már szinte összeérnek, és fény is alig szűrődik be, na ott talán a mesehősök is félnek kicsit. Legalább is gyorsabban kezd verni a szívük, szinte hallom is. Tá-tá-titi-tá...megmutatom tapssal is! Egy fa, két fa, három fa, sok fa...már körben is állunk. Becsukjuk a szemünket, előre tartjuk a két karunkat, S indulunk befelé a körbe, apró lépésekben,míg mindkét kezünk egy kezet nem ér. Megfogjuk... nem engedjük el....most kinyitjuk a szemünket, és nemcsak érezzük, látjuk is a kapaszkodó ágakat. S íme a sűrű erdő, máris megteremtve. Jöhet a bátor hősünk, aki egyenként szedi széjjel az egymásba gabalyodott ágakat, míg végül elébe tárul az út.... Helyszínt teremtünk....igen, ezzel láttatjuk a mesét. Közösen, együtt vagyunk egyek, egy sűrű erdő. Megfogjuk egymás kezét, bár csukott szemmel, nem szimpátia alapján. De itt most nem kényelmetlen, mert mi most fák vagyunk, kusza ágak. Nem pedig gyerekek, akik a szocializációs folyamat részei éppen... A hősü